Kedves Barátaim!

 

A szükség sok formában van jelen a világban : az újszülötteken, betegeken, a fogyatékossággal élőkőn, a nehézséggel küzdőkön, a haldoklókon keresztül. Nekik mind szükségük van ránk, időnkre, gondoskodásunkra, támogatásunkra.

 

Többféle módon állhatunk a szükségben lévőkhöz : vagy elfogadjuk őket, és időt, energiát fordítunk rájuk, még akkor is, ha ez céltalannak tűnik, vagy szándékosan és tudatosan elmegyünk mellettük és egyben felelősségünk mellett. Nem ezt tapasztaljuk meg borzasztó módon Európában akkor, amikor a "felesleges" gyermekeket elutasítják a szülők, amikor a fogyatékossággal élők élethez való jogát kérdőjelezzük meg, vagy amikor az idősek iránti kötelezettségeink vállalása helyett az eutanáziát választjuk? Létjogosultsága ma csak az egészségesnek, a szépnek, az alkotni képesnek van.

 

Tobias Moretti színész erre a fájdalomra mutatott rá, amikor 2007. április 21-én Hartheimben (Ausztria) – az egyik legnagyobb náci koncentrációs tábor helyén – a mai világról beszélt, arról, hogy mi mit vélünk "normálisnak", illetve az "egészséggazdaság" fogalmáról. Moretti amellett foglalt állást, hogy helyet kell adni a törékenységnek, mert az gazdagabbá teszi a Világot.

 

Hagyjuk, hogy Moretti szavai magukkal ragadjanak minket !

 

 

Az „Európa Krisztusért!” csapata

 

Ui: Ne felejtsük: imádkozzuk naponta a Miatyánkot, hogy Európa újra keresztény értékeken alapulhasson!

 

 

- * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - *  - * - * - * - * - * - * - * -

 

 

Adjunk helyet a törékenységnek

Részlet Tobias Moretti besszédéből

 

Hartheimet az ott történt események miatt ismerem : 30 ezer ember halt meg ott a gázkamrákban. Számomra ez a hely a történelem egy rendkívül kegyetlen fejezetét jelenti. Munkám közben (a "Speer és ő" című film forgatása során) a rengeteg dokumentum között rábukkantam egyre, amely a birodalom egy főorvosának magánjegyzete volt, és amelyben az orvos azt írta le részletesen, hogy mennyibe kerül egy fogyatékos ember az államnak. Számításaival a kiadások és a társadalmi haszon arányát vizsgálta és mindezt egészen 1998-ig ! Felfedezésem nagyon megrázott. Hirtelen azzal a pragmatikus, akadémikus, rideg és világos megközelítéssel szembesültem, amely modern korunkra annyira jellemző. Ez a számítás lehetett volna akár korunk műve is. És ekkor nekem Hartheim a jelen, az időtlenség és ennek megfelelően társadalmunk simulékonyságának, sőt elvadulásának szinonimájává vált.

 

Röviden visszatérnék az előző előadásomra, amelynek témája az élet kezdete volt. (…) Peter Mallmann, a Kölni nőgyógyászati klinika igazgatója a problémát a következő módon fejtette ki : "orvosi kötelességünk, hogy a szülőket megóvjuk attól a tehertől, amelyet egy fogyatékossággal születő gyermek jelenthet". Az orvosok tehát egy jogi nehézséggel találják szemben magukat, amikor a szülők egy életre képes gyermek elvetését választják, majd kiderül, hogy a gyermek életben maradt. Ha az orvos ekkor vetne véget a gyermek életének, az emberölés lenne, és így jogilag büntetendő, ugyanis ezt csak az anyai méhen belül teheti meg. Ha viszont hagyja élni a gyermeket, akkor a gyermek szülei ellene fordulhatnak, és kártérítést követelhetnek az orvostól azért, mert élni hagyta a gyermeket, mert az operációt nem megfelelően hajtotta végre. Ez nagyon jól mutatja, korunk az abszurditás milyen fokára jutott. A fogyatékossággal születendő gyermekek elvetése Mallmann szerint szükséges rossz az egészséggazdaság számára, mert ezzel csökkennek az egészségügy költségei. A vezérszó tehát az egészséggazdálkodás, ami azonban egy újabb eufemizmus – a kegyetlenséget igyekszünk egy szép fogalom mögé rejteni.

 

Azonban minden felelősséget nem háríthatunk az orvosokra. Minden bizonnyal a társadalom elfogadja ezeket a szépen becsomagolt túlkapásokat, és végrehajtásukat jóváhagyja. Hogyan lehetséges egy ilyen szintű lesüllyedés egy állítólag felvilágosult társadalomban? Hogyan alakulhatott ki egy olyan légkör, amelyben az eutanáziát hirtelen mindenki elfogadja, és ez senki felháborodását nem váltja ki? Míg hatvan évvel ezelőtt a hartheimi események alapja egy ideológiai rendszer volt, ma ezek a gondolkodásbeli változások sokkal elterjedtebbeknek tűnnek, mintha általánossá vált volna a másokkal szembeni teljes mértékű tapintatlanság, közöny. A helyzet sajnos valóban ez: a mi korunkra ugyanis nem jellemző a vallási alapú faji gyűlölet vagy fanatizmus.

 

A húszas évek elején egy orvos a következőket írta: "a helyzet az, hogy egy szellemi fogyatékossággal élő ember éves költsége 1300 Márka. A kérdés, hogy indokoltak-e ezek az összegek-e olyan személyek számára, akiknek létezése a társadalom számára terhet jelent, a múlt virágzó időszakaiban nem merültek fel. Mára ez azonban megváltozott." Nem ismerős-e számunkra ez az érvelés?

 

Amit korábban szociális higiéniának neveztek, annak ma a - végletekig fokozott - megfelelője az egészséggazdaság. Míg a gondoskodó állam lassan eltűnik, egyre nagyobb elfogadásra kerül a fenti érvelés. Jelen van a félelem, a morális érdektelenség, a kényelmesség. Mindez kedvező talaj ennek az érvelésnek.

 

Ugyanakkor mindaddig, amíg lesznek emberek, akik a keresztény humanizmus eszméjét vallják, nem szabadna, hogy szükség legyen tárgyalni az ember életjogának kérdését, legyen az az ember idős vagy fogyatékossággal élő. Nincs kötelességünk arra, hogy létezésünk jogát indokoljuk, védjük, viszont egyre gyakrabban kényszeredünk ilyen helyzetbe. (…)

 

Ma mintha utólag alakítanánk ki egy filozófiai etikát egy olyan folyamatra, amely már régóta létezik. Így aki kétségbe vonja az élet kezdetén az élethez való jogot, egyszer majd minden bizonnyal ugyanerre fog jutni az élet végére vonatkozóan. (…)

 

Ami engem különösen nyugtalanít, az a kialakult norma: egészségesnek, fiataloknak, szépeknek és fitteknek kell mind lennünk. De hogyan mondjuk el azt a fiatalabb generációknak, hogy éppen az teszi a társadalmat gazdagabbá, ha helyet adunk mindannak, ami nem a "normális", ami törékeny, ami múlandó, amire hanyatlás vár, hiszen mindez az életünk része?

 

Egy civilizált nemzet része vagyunk, és erre büszkék is vagyunk. Mindaz azonban, ami kultúránkat alkotja, és mindaz, amivel eltér mindattól, ami egységes, steril, éppen hogy nem norma. A norma művészete nem létezik, és épp így nem létezik olyan drámai alkotás, amely teljesen szimmetrikus lenne. Minden bizonnyal senki sem lenne kíváncsi egy olyan színházi előadásra, amelyben szép szereplők szép tekinteteket és szép szavakat intéznek a másikhoz. (…)

 

Ha az alapvető viselkedéssé a minden humanizmusmentes pragmatizmus válna, akkor a helyzet hamar odáig fajulna, hogy meg kellene védeni egy fogyatékossággal születendő gyermek élethez való jogát vagy azt, aki idős kora miatt másokra szorul, és ezt a magatartást a Világ már csupán csak személyes élvezetnek, hobbinak tekintené.

 

Tobias Moretti Tirolban (Ausztria) született. Zenei tanulmányokat végzett a bécsi színművészeti és zenei konzervatóriumon. Színészi pályának kezdetén a televízióban, később többnyire színházban vállalt szerepeket. Számos filmben és televíziós sorozatban játszott: Rex felügyelő, Andreas Hofer, Speer és ő stb. Főbb színházi fellépései a bécsi Theater in der Josefstadtban (Józsefvárosi Színház), a Burgtheaterben, valamint a Volksoperben (Népopera) voltak. Sok díjban és kitüntetésben is részesült: az év legjobb színésze (1987), a legjobb bajor film (1995), Arany oroszlán díj (1996), Ezüst tulipán díj (1997), Telegatto-díj (1999), Bajor Televízió-díj (1999), Adolf Grimme-díj (2000, 2002), és több alkalommal a közönség kedvenc színészének járó Romy-díj.