Kedves Barátaim!

 

A vallás a lélekfejlődés számára semmivel sem helyettesíthető. Azt, hogy milyen nagy mértékben járul hozzá a keresztény hit a társadalmon belüli etikai véleményformáláshoz, még azok a filozófusok vagy politikusok is elismerik, akik nem állnak közel az Egyházhoz. Jó példa erre Sarkozy francia köztársasági elnök, aki a XVI. Benedek pápa franciaországi látogatásának alkalmából a "pozitív laicizmus" kifejezéssel jellemezte az állam és az Egyház kapcsolatát.

 

Más országokban azonban, ahol kézzel fogható a keresztények jelenléte, olykor alattomos támadások érik őket. Magyarországon idén nyáron komoly vitát nyitottak a déli harangozás esetleges betiltásáról. Angliában pedig egy hosszas bírósági tárgyalás eredményeképpen a British Airways légitársaság elérte, hogy egy fedélzeti személy számára megtilthassa a kereszt hordását. Az egyiptomi származású hölgy ennek következtében kész volt arra, hogy elbocsássák, mert nem állt szándékában az, hogy munkahelyén vallását titkolnia kelljen.

 

Ezek és más keresztény ellenes esetek arra mutatnak rá, hogy mennyire fontos, hogy megértsük a vallási közösségek és az állami hatóságok közötti kapcsolatot, és a vallásszabadság elvének megfelelően szükség esetén képesek legyünk határozottan védekezni. Ehhez kíván segítséget nyújtani az e havi levelünk.

 

Az „Európa Krisztusért!” csapata

 

Ui: Ne felejtsük: imádkozzuk naponta a Miatyánkot, hogy Európa újra keresztény értékeken alapulhasson!

 

- * - * - * -  * - * - * - * - * - * - * - * - * -  * - * - * - * - * - * - * - * - * -  * - * - * - * - * - * - * - * - * -  * - * - *

 

A laicitásról és ellenségéről, a laicizmusról

 

Etienne Rosset írása

 

A „laicitás” kifejezés a politika és a vallás közötti kapcsolatra vonatkozik: a világi és a szellemi dolgok, az állam és az egyház szétválasztásának elvét jelenti. A laicitás elvének megfelelően a politikusok arra kötelezik el magukat, hogy nem avatkoznak bele az egyházi ügyekbe (olyanokba, mint pl. elöljárók – püspökök, imámok, rabbik – kinevezésébe, dogmák megfogalmazásába vagy zsinatok meghirdetésébe). A vallási hatóságok a maguk részéről pedig a politikai kérdésekbe nem szólnak bele közvetlenül.

A laicitás elve tehát elvárja egyfelől minden állampolgártól a különböző vallások tiszteletben tartását, másfelől pedig a hívőktől ugyanezt az állami intézmények iránt. Aki pedig ennek nincs tudatában, vagy alulbecsüli bármelyik oldalt, az a laicitás elvét sérti meg.

A politikai és vallási hatóságok megkülönböztetése, sőt szétválasztása azonban nem zárja ki a kölcsönös tanácsadás vagy egyeztetés lehetőségét.

 

A laicitás tehát az intézmények működésének elvére vonatkozik, a vallások iránti semlegességre: nem célja azok helyébe új antropológia vagy teológia alkotása. A laicitáshoz nem kapcsolódik egy konkrét emberkép. A laicitás, a vallási és politikai hatóságok iránti kölcsönös semlegesség és tisztelet nem motivál sem a vallásos létre, sem az ateizmusra. A laicizmus ugyanis eszköz, nem pedig cél, lényege pedig a döntés szabadsága a vallás vagy az ateizmus mellett.

 

Ki találta ki a laicitást, ha nem éppen Jézus, akit a keresztények Krisztusnak és Messiásnak hívnak? Az Evangéliumokban olvasható: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” (Mt 22,21; Mk 12,17; Lk 20,25). Jézus Poncius Pilátusnak pedig a következőket mondta: „Az én országom nem innen való” (Jn 18,36).

 

Jézus előtt a politika és a vallás megkülönböztetése elképzelhetetlen volt, a zsidóknál éppen úgy, mint a görög-római világban. Ahogyan tehát a dogmatizmus a dogmák ellensége, éppen úgy ellensége a laicizmus a laicitásnak.

 

Ha a klerikalizmus, amely politikai szerepet adott a papságnak (mint például Franciaországban az Ancien Régime ideje alatt), a laicitás elvét sérti meg, akkor ma a kérdésben a mérleg a túloldalra billent. Ma a laicizmus egy harcoló ateizmusként van jelen, amely meghatározó kíván lenni a politikai intézményeken belül, és ateista felfogását mint kizárólagost akar politikai szinten elismertetni. A laicizmus hívei a laicitásról való elgondolásukat egy kötelező ateizmusra alapozzák, és ezzel már egy antropológiai állásfoglalással rendelkeznek – eltávolodnak az intézmények iránti semlegességtől, hogy ehelyett toborzó magatartást vegyenek fel. A laicizmus nem tartja tiszteletben a politikai intézmények vallási semlegességét. A laicitás abszolút valósággá válik, cél és eszköz nem különböztethető meg.

 

Mivel a laicizmus egy ellentét eredményeképpen jött létre, azt a monoteizmus egy formájának is tekinthetjük, amely tagadás révén jött létre. Ugyanis az egyetlen Istent utasítja el: az egyetlen Istennel együtt egy egyetlen elvet (egy elsődleges okot, amelytől minden függene) és egy egyetlen célt (egy egyetlen végső okot, amely felé minden tartana). Ugyanakkor könnyen hajlik különböző sztárok, a pénz, a szabadság vagy  a hatalom imádatára, amelyek a vallás elfojtásával válnak számára pótcélokká. A politeizmus mai formáit nem utasítja el, ugyanis tudja, hogy ezek mind múlékonyak.

 

A klerikalizmus, éppen úgy, mint a laicizmus árulókként viselkednek a laicitással szemben: riválissá akarják tenni a politikai és a vallási hatalmat, mintha funkciójuk megegyezne. Nem képesek meglátni azt a természetbeli különbséget, amely a politikát és a vallást jellemzi. A klerikalizmus kérdez, ahogyan az apostolok kérdezték Jézust: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” (Ap Csel 1,6). A laicizmus a szemközti oldalon áll: úgy viselkedik, mint Heródes, aki elítéli azt, aki riválisa lehet (Jézus születésének híre: Mt 2,1-18). Mindkét hozzáállás ellentétes a laicitással, amely mindig semleges, pártatlan marad.

 

A keresztény kultúra, az európai értelem forrása

 

Érdemes megfigyelni az európai művészeti és építészeti örökséget, vagy még azokat az elveket, amelyek meghatározzák földrészünk törvényeit. Aki az európai kultúra birtokában érzi magát, az nem tagadhatja, hogy annak része a keresztény kultúra. Az emberi méltóság joga például nem a zsidó-kereszténységből, a keresztény antropológiából származik-e? Ha elismerik, ha nem, hivatalosan vagy félhivatalosan, az európai országok kovásza a kereszténység és annak hagyatékai. Ennek tagadása vakság vagy tudatlanság, rossz szándék vagy részrehajlás – mind közvetett módon a laicitás elleni magatartás.

Ez a hagyaték tesz minket „törpékké óriások vállán”, egy óriási gazdagság örököseivé, amely gazdagság felelősséget és feladatot jelent – saját életünkben és a jövő nemzedékekében e hagyaték továbbadásában.